Nehéz azért. Nagyon. Vissza-visszatérnek régi, bár meglepően éles emlékképek '89-ből, mikor büszkén és elszántan ragasztottuk a plakátokat az oszlopokra, tűzdeltük a szórólapokat Zsigulik, Dácsiák, Trabantok ablaktörlői alá, hogy a "Négy Igen" igazát érveljük. Hányszor kiáltottak ránk az őszi késődélutáni szürkeségben, hogy messze kerüljük el a család féltett Wartburgját, mert többet ér az, mint amit reája tűzni akarunk.

Akkori hitünk szerint 1989-ben bármilyen népszavazási szórólap (leginkább az, amit akkor jelképezett, vagyis az első szabad véleménnyílvánítás lehetőségét) többet ért egy nyavajás tragacsnál.

Hogyan juthattunk el odáig, hogy a Liberális (pontosabban annak nevezett) párt felsőbbrendűségi attitűddel, kirekesztőn, öntörvényű módon viszonyult a környezetéhez? Hogy lehetséges az, hogy az elfogadás, a megértés eszmeiségét elvileg lobogóján viselő formáció, aki a például a melegek jogaiért kiáll, nem áll még szóba sem a politikai térfél másik oldalán lévő, messze többeket képviselő szereplővel?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.