Nagyon régen voltam utoljára élő blues/rock/jazz koncerten. Rendesen elkényelmesedtem, és meglehetős ideig inkább a gyerekek alakították - jobbára még mostanában is - a programjainkat.

Ha élő koncerten régen voltam, akkor Hobo Blues Band koncerten még sokkal régebben. Pedig mindig nagyon jó volt. Zsibbadtra örjöngtük, rekedtre énekeltük magunkat egymásba kapaszkodva, felhőtlen és szabad, hosszú hajú suhancokként. Ismertünk minden hangot, értettünk minden átköltést, hatásszünetet, gesztust.

A hajam azóta is hosszabb, mint egy biztosítási ügynöké (akinek az első pillanatban azt sulykolják az agyába, hogy ő nem ügynök, hanem inkább üzletkötő, sőt, tanácsadó), vagy egy (jellegtelen flottatalicskában furikázó, pökhendi-pofátlan módon a tömött várótermen keresztülcsámpázó) orvoslátogatóé, hogy az oroszlánszívű gárdaifjakat ne is említsem. Persze a hosszú haj amúgy nem annyira praktikus, nem is jelenti ugyanazt, mint régen. Különösen nem, hogy a HBB is leköszönt a porondról.

El is határoztam már, hogy megválok a sörényemtől. Annak sem volt ám különösebb ideológiája, hogy volt, hogy nagy volt, egyszerűen csak nőtt, nőtt és néha visszaköszönt vele a kölyökkori énem képe a tükörben, amikor még a gimnáziumi matektanár is bukást ígért félévkor, ha nem megyek hajat vágatni, máskor meg, ha hajat vágattam, megjegyezték, hogy akkora hajjal jövök ki a fodrásztól, amekkorával más bemegy oda. Ennyi. Most viszont, hogy végleg elköszöntünk egymástól, a Banda és én, illetve mi, akik szerettük, szeretjük őket, már a lobonc, vagyis annak emléke is nyugodtan mehet a kis fadobozkába a többi, vonaton éneklős, koszos farmeros, izzadt, sörszagú emlék közé.

Nem tudom, az én gyerkőceimnek, az ő korosztályuknak lesznek-e ilyen emlékeik? Nem feltétlen a koszra, sörre gondolok. Ilyen-olyan körítéssel az meglesz, biztosan. Barátok, egy lélek, egy ének, egy tábortűz körül ülő csapat. Van-e még ilyesmi a civilizált faszenes grillek, és a langyosan vonagló hiphop korában?

A pénteki, majdnem utolsó koncertem voltam. Boldog vagyok, hogy ott voltam, és szomorú vagyok, hogy ott kellett lennem. Egy búcsút az ember - hacsak nincsen komoly felmentése - nem hagyhat ki.

Jó koncert volt. Nagy és nagyon jó. Jó volt látni a sok embert, és jó volt tudni, hogy legalább még ennyi van belőlünk. Vagy még több. Még nem vagyunk dinoszauruszok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.