Régebben, tíz-tizenöt éve is annak már, meglehetősen kedveltem a nyári tömegközlekedést, buszon, villamoson való zötykölődést. Persze, akkor fiatal voltam, életerős és bohó.

Akkor az utazó férfiembereknek (mert közéjük soroltam magamat, természetesen) nem csupán az elvárható udvarias lovagiasság, a tömegközlekedés kínjainak hősies elviselése jutott osztályrészül, hanem a világ átlaga felett szép és kellemes magyar leányok és asszonyok kedves társasága is.

Tulajdonképpen ez ma is érvényes, bár néhány dolog nagyot változott az évek alatt, és nem feltétlen előnyére.

Ami leginkább változatlan, hogy a buszok ugyanúgy, ha nem jobban, zötykölődnek, ugrándoznak az utakon, csapódnak, vágódnak ide és oda, már, ha éppen kedve van a sofőrnek a zökkenések okozóit - a huplikat és gödröket - kikerülni. Feltéve, hogy csak a kedvén múlik és helye volna hozzá, mert az egyik nagy változás, hogy azok közül, akik régen buszoztak, egyre több exutas, ha teheti, mindent elkövet, hogy kerülje a budapesti tömegközlekedést. Inkább autóban szenved, araszol, ácsorog a dugóban. Ott legalább klíma van, vagy akkor és akkorára nyitja az ablakot, amekkorára akarja és nem üvölti le a haját a kedves utastársa ezért.

Azért akadnak utasok ma is szép számmal, de ők egykedvűek, szürkék és sápadtak, az utazást foghúzás kínjait idéző szenvedéssel élik át, és rosszallóan méregetik azon keveseket, akik kedélyesen, vidáman utaznak.

Megértem, hogy azok, akik ma azért használják a tömegközlekedést munkába járásra, nagy bevásárlás alkalmával, mert csak arra van keret a költségvetésükben, keserűek, és nincsen nagy kedvük minden ilyen alkalmat ünnepelni.

Pár hónapja már, hogy technikai okok miatt az autózásról visszaszoktam a VOLÁN/BKV-páros szolgáltatásaira. Ebből az következik ugyebár, hogy, ha tehetném, inkább magam is autóval járnék. Bizony, azt hiszem ez így is van, mégis azt mondom, most jobban megbékélek a várossal, a dugóival, autósaival, mint korábban. Nem mellesleg spórolok is jelentős összegeket, amelyeket aztán az autóm renoválására fordíthatok a kellő időben.

Tömegközlekedem hát, mint régen. Nézelődöm. S kiket látok magam körül? Gyerekeket és időseket, férfiakat és ... ? ... és valószínűleg nőket.

Valószínűleg.

A divatot biztosan nem értem, sosem értettem hozzá. Meglehet, az izlésemmel van baj. Szegény nők! Ki hitette el velük, hogy klassz dolog, ha a váll nélküli top alól kiszalad kettő darab, ilyen-olyan színű tésztacsík, vagy pláne a láthatatlannak vélt, de a puha bőrbe árkot vájó, napfényre sárguló műanyagpánt? Nem épületes látvány a minimál-top szándékosan alig-alig méretűre zsugorított pántja mellett végigfutó és többnyire rikítóan eltérő színű zsinór.

Arról nem is beszélve, hogy nincsenek női/nőies testek sem. Csak vannak a pólók és blúzok alá préselt golyóálló mellények, páncélok. Szélcsatorna-modellek. Sehol egy gömbölyű ív, egy finom domborulat, a rossz utak és kemény futóművek parancsainak igézőn engedelmeskedő keblek.

Csak drótok vannak, meg keretek. Pántok és kosarak. A béklyóban természetellenes pozitúrába emelt merev szerkezetek. Divat! Úgy néznek ki szegények, mintha kartonból hajtogatott bábok lennének.

A dinnyét az aszfaltra borító teherautók rakományában több a szexuális vonzerő, mint ma egy autóbusznyi nőutasban. Sajnos. Így tényleg visszaszokom az autózásra.

(Legyen neked is papírnőd! Az illusztáció származási helye:
http://www.geocities.jp/rokunoya/paper_craft/paper_craft_001.htm)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.