Az van, hogy a minap elkövettem egy érdektelen posztot. Némi cimborális eszmeröpte nyomán, ami mellesleg teljesen másról szólt, és még véletlenül sem ugyanarról, mégis inkább annulálom.

Firkálgatni jó. Hozzávetőleg annyira, mint amikor már a hatodik jobbkezet nem kapod meg és feszültségoldó kúrajelleggel sikoltasz a szélvédőbe duzzadó erű, vöröslő torokkal valami artikulálatlan ősmagyar fohászt, amitől még a régi székely rovások is meggörbülnek a modern falunévtáblákon.

Pénteken sörözgettem. Látszólag nem olyan különleges dolog ez, bár az utóbbi pár esztendő igen megritkította még az otthoni sörivást is - sebaj, lassan teljesen törvényesen fogok tudni egy-egy pohár sört a fiammal legurítani -, de azért ezeknek a ritka alkalmaknak számomra nagy jelentősége van ám.

Nem olyan ez, mint meló után egyszerűen legurgulázni pár korsót. Az sosem volt az én műfajom. A mi sörözéseink - bár a sör is tisztességgel fogyott mindig -, elsősorban az összetartozásunk melletti kiállások voltak, mindegy volt, hogy törzskocsma, valaki lakása, vagy egyszerűen a park egy padja, az éjszakai Vadasparkban egy kilátó, vagy egy biliárdszalon a színtér. A nagykorúvá válásunk óta eltelt több mint negyed évszázad alatt hol lazább, hol szorosabb kötelékben repülünk együtt, mint légi bemutatón a műrepülők. Tekergünk és forgolódunk, egyszer ez jobbra, amaz balra, együtt ugrunk fejest, aztán füstfelhőbe burkolózunk, visszaállunk váll a váll mellé, kicsit zuhanunk, incselkedünk, szabályokkal, fizikával, aztán ki-ki a vérmérséklete szerinti pillanatban felrántja a kormányrudat, az utolsóért együtt szorítunk, aztán lehülyézzük, és megyünk tovább, hogy legközelebb, pár hét, vagy hónap múlva újabb számot mutassunk be.

Néha azt képzelem, hogy másnak ilyen csapata nincsen: lassan negyvenöt évesen más már nem pajtása egykori óvodás társának, vagy többeknek azok közül, akikkel együtt ült a régi olajos padlójú tanteremben és együtt kanyarították az első o-t és ű-t, akikkel együtt őrizték az örsi relikviákat elébb, mint kisdobosok, aztán még úttörőként is, akikkel együtt jöttek rá elébb, hogy a lányok hülyék, később meg, hogy a nő a minden, akik együtt lógták el az érettségi-előkészítőt, aztán együtt izzadtak a vizsgaterem ajtaja mögött, aztán egymás mellett váltak önállókká de mégis összetartozókká, miközben éjszakákat dorbézoltak át felszabadultan, akik befogadtak körükbe sokakat, gazdagodva, és akik beilleszkedtek más körökbe, gazdagítva, akik végigénekelték húsz év búcsú- és emlékkoncertjeit, akik együtt ülték végig egymás ceremóniáit, akik együtt ünnepeltek születést és emlékeztek halált, akik csak egyszerűen barátok.

De biztosan mindenkinek vannak ilyen barátai. Remélem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.