Hajnalban belenéztem a tükörbe. Nem a csipa, arcszőrzet, vagy sárguló fogsor miatt. Nem is a fürdőszobában. Az ottani rég eltörött. Meg abba nézni nem is lenne nagy öröm.

Az autóban ültem. Ez rendszeres. A vezetés közbeni tükörhasználat is. Épp egy hosszan emelkedő egyenesben hasítottam a hajnali, hűs-párás levegőt, amikor úgy ítéltem, különösebb kockázat nélkül megtehetem, hogy tekintetemet körbehordozzam - egyfelől a hajnalszürke tájon, másrészt pedig - a pilótatér információk generálására és közlésére kialakított elemein.

Van ennek a körültekintésnek egy viszonylag rögzült és bevált rendje, amit egyébként tudatosan felidézni nem vagyok képes, de úgy rémlik, gyors egymásutánban következnek az elhagyott útszakasz visszaidézését szolgálni hivatott tükrök, majd a meggyőződéssel, hogy baj nem lehet belőle, következhet a bámészkodás, gyönyörgyűjtés a horizonton átbucskázó napkorongból, a zöldbe forduló mezőkből, a környező dombok erdeiből.

Szeretem nézegetni a környéket; amikor reggel távolodom az otthontól, majdnem ugyanannyira, mint amikor már hazafelé tartok. Sokkal kedvderítőbb úgy közeledni a város felé, hogy nem csupán az üvegen túli 5-10 méteres környezetet látom, nem csak a koszosszürke aszfaltot, a komor bérkaszárnyák és paneltelepek földszinti ablakait. Elláthatok messzire a mezők felett, besandíthatok az erdő fái közé, ahol, bár leginkább csak tudom, mint látom, hogy az őzek és vadkanok is új napot kezdenek. A távoli dombokat még köd takarja: buja nők, egészségesen telt idomok a paplan alatt.
És a hazaút, amikor a vidék látványa átmossa a gondolataimat, és néhány mély szippantás abból a levegőből ismét vörösre festi szürkülő véremet.

Amikor belenézek a tükörbe, elém tárul az, ami az imént volt. Távolodó otthon, a falu végét jelző tábla, a buszmegállóban többé-kevésbé türelmesen, általában álmosan várakozók, akik munkába, iskolába mennek.

Volt ma reggel ott más is. Egy pár fényszóró. Nem meghökkentő ez, mondhatni, az országúton teljességgel helyénvaló. Egy pár fényszóró lehet egy korábban elhagyott közlekedőtárs járművének elején, vagy tisztes távolsággal követő autóé, esetleg egy olyané, amelyik előbb, vagy utóbb utolér és megelőz. Összevetve haladásom tempóját és a köztünk lévő távolságot, továbbá az eredményt elosztva a becsült sebességével, úgy ítéltem, hogy a fényszórópár teljes tömege hozzávetőlegesen 2-3 perc múltán fog közvetlenül mögém érkezni, és támadó pozíciót felvenni. Volt hát elég időm élvezni a bukkanó megett elém táruló látványt.

Nem tudom mennyi, tán 15-20 másodperc is elmúlhatott, amikor valamiféle sajátos érzés kezdett tarkótájon kerülgetni. Belebámultam a tükörbe és ott volt. Közvetlenül mögöttem. Ránéztem a műszerre, hogy ellenőrizzem, tévedtem-e a sebességemet illetően. Közel százas tempót mutatott. Ez megfelelt a várakozásaimnak. A látvány és az általa korábban sugallt következtetés azonban nem volt összhangban.
Kisvártatva a baloldali fényszóró alatt sárga lámpácska kezdett ütemes villogásba és a jelenség egy szempillantás alatt eltűnt a harmad-szélvédőnyi méretű panoráma visszapillantóból, amit még apám aggatott az eredeti, általa alulméretezettnek ítélt eredeti tükör elé.

"Megnézem már én ezt!" - futott át a gondolat és tekintetemmel kísértem mindazt, ami a fényes lámpakészlet megett leledzett. Formás darab, annyi szent! Nem hörgött-erőlködött, nem volt sem üveg-, sem repedtfazék hangja. Suhant.
Pár másodperc után már csak a két piros fényfoltot láttam távolodni.

Gázt adtam. Nem a versenyszellem uralkodott el rajtam - ismerve autóm még meglévő képességeit ez a fajta indulat amúgy sem sokra vezetne -, nem is egyfajta sértettség szállt meg, amiért az én világmárka járgányomat "csak úgy" a porig alázza holmi csotrogány. Arra voltam kiváncsi, közelítőleg mekkora tempóval volt képes ezen az amúgy iszonyatosan rossz minőségű aszfalton baj nélkül engem így elhagyni. Toltam a gázpedált, szorítottam a gyeplőt, az autót behúztam az út közepére, mert a szélét néhol igen megcsipkézték a reggelente és koraeste jelentősen túlterheltnek tűnő buszok, a mezőgazdaság méretes, bár lomha gépei, és a környékről amúgy behajtási tilalommal száműzött teherautók és kamionok.

Valószínűleg annyira nagyon azért nem voltam kiváncsi, mert egy idő után annyiban hagytam a dolgot, a piros lámpák meg szépen elvesztek a távolban. Azért az imént átéltek még dolgoztak bennem, felidéztem sorban a látottakat. A pár közeledő fényszórót, a se nem tűzoltó-piros, se nem polgári-narancs, kissé szögletes karosszériát, ami egészen ráült a természetellenesen széles kerekekre, az öblös ágyúcsövet a lökhárító alatt éppen ott, ahol az én autómon, meg más rendes autókon a vonóhorog van, középütt.

Lassan egyre jobb kedvem kerekedett. Azt éreztem, hogy van még remény. Az én öreg autómnak, ami egy amúgy igen megbízható, de már jócskán ráncos Opel Kadett, van esélye naggyá lenni, lehet még szép, és erős is. Úgy éreztem, érdemes lesz még költenem rá, hogy szolgáljon nékünk s használata öröm legyen. Tekintettel arra, hogy van még a világon olyan ember is, aki bizonyára nem csekély összeget áldoz a saját öreg autójára.

Még akkor is, ha az egy Trabant.